Munkácsy Mihály: Ecce Homo

Ebben a leírásban a restaurálás menete mellett megpróbálom kidomborítani azokat az érdekességeket amelyeket a folyamat során szokatlannak éreztem.

Ennek Munkácsy képnek a restaurálására a festmény őrzési és kiállítási helyén, a debreceni Déri Múzeumban került sor. A múzeum látogatási időben biztosította ahelyszínt úgy, hogy a múzeumi látogatók végig betekinthettek a munkánkba. Ez már egy szokatlan élmény volt.
A restaurálásra azért volt szükség, mert a kép legutóbbi restaurálása óta nagyjából 70 év telt el. Ezalatt a felhordott védőlakk jelentősen megsárgult, megsötétedett és szükség volt a retusok, néhol átfestések eltávolítására. Mindjárt itt az elején bemutatok egy érdekességet Munkácsy munkamódszeréről. A nagy képnek nyilvánvalóan készült vázlata, illetve ún. kartonja vagyis 1:1 méretű rajza. Ezektől az előre kimunkált kompozícióktól a mester a munka hevében sokszor eltért. Ez ilyen változtatásokat hívjuk „pentimento”-nak. Egy ilyen pentimento látszik tükröződni Pilátus feje mögött, ahová eredetileg festette Pilátust Munkácsy. Ma ez a korábbi festett fej le van takarva a háttér színével, de a festék vastagsága és az ecsetvonások tükröződése kirajzolja a háttérben.

A díszkeretet a festővásznon keresztül szegezték fel.

A kép mérete ennél a munkafolyamatnál ismételten meglepett. Nehéz volt megszokni, hogy a kép külömböző magasságban lévő részeinek eléréséhez folyton létrákon meg guruló állványokon kellett lépkedni.

A festmény mérete a jó fotók készítését is nagyon megnehezítette. Az állványok és létrák örökösen belógnak vagy árnyékot vetnek a képre. Eltávolításuk a munkamenet dokumentációs fotózásának idejére körülményes és időigényes lett volna. A megvilágítás szinte sohasem megfelelő. A lakkozott felületen mindíg tükröződnek a világosabb tárgyak, szemközti falrészek, vagy maguk a lámpák. 

Egy bekezdés erejéig kitérek Munkácsy bitumenes festési eljárására, melynek következtében egyes festményei egyre sötétebbé válnak és erre mindeddig nem talált senki ellenszert. A bitumen olyan festékanyag amely nagyon jól oszlatható, szép átmenetes felületek állíthatók elő használatával. A baj vele az, hogy a rendkívül apró szemcseméret miatt minden kötőanyagon átvérzik, sohasem keményedik vagy köt meg teljesen. Mindez nem okoz bajt ha felső rétegben befejező lazúrként alkalmazza a festő. Akkor van baj, ha alsó rétegű aláfestésbe kerül és minden ráfestett réteg ezen a masszán csúszkál, majd kis szigetekben összeáll, krokodilbőrösen összeugrik, vagy egyre sötétebbé válik. Itt látható néhány jellegzetes részlet a repedezett felületből:

A háttérben látható két római katona lovon ül. Erre utal a tisztítás után jól látható két lófej. A lovak persze most is a háttérben megbújva lelhetők fel. A lovakkal kapcsolatban kollégáimmal egymás közt viccelődve a következő újság szalagcímet fogalmaztuk meg: „James Joyce hazudott!” Az ír származású írónak ugyanis a festmény londoni kiállítása után született egy műelemzése, melyben mintegy mellékesen azt írta az előtérben ülő kutyáról, hogy ez az egyedüli állat a képen. Ez pár évtizeddel a festmény készítése után történt, így esetleg a lakk sötétedésének és Munkácsy bitumenes festési eljárásának tudható be az író tévedése.
A tisztítást követően a festményt elő kellett készíteni arra, hogy több kiállítási helyszínre utazhasson. Ezek az utazások a nagy méret miatt hengerre tekerve történtek, így azzal együtt jár a sokszori újra feszítés és ismételt hengerelés. A sok újbóli felfeszítéshez olyan húzószélt ragasztottunk a képnek amely erős és amelyben ringli karikák biztosítják a csavarokkal történő rögzítést. A húzószél vasalásához a festményt le kellett fektetni a földre, majd henger segítségével át kellet fordítani képoldaláról a hátoldalára. Ezekből a műveletekből láthatunk itt pillanatképet.

A következő művelet a kép lakkozása volt. A képek alapján elképzelhető, hogy milyen nagy odafigyelés kellett ahhoz, hogy a lakk száradása közben állványokon állva összedolgozzuk a fogáshatárokat.